Üdvözlök mindenkit, aki elolvassa e tékozló leány gondolatait. Fél éve is már, hogy rászántam magam a blogolásra. Most, hogy közeledik az év vége és az emberek általában összegeznek, majd terveznek és fogadkoznak, úgy gondoltam, ideje újra életre kelteni az elhanyagolt dolgaimat. Így készítettem egy tervet (igaz még fejben, de azért papírra is vetem), hogy mit szeretnék a következőekben magammal kezdeni. Mert  bár egy tündéri kislány anyukája vagyok (aki azért néha kis angyalból kis ördöggé tud változni) és nagyon szeretem ezt a helyzetet, mégis valami hiányzott. Ez pedig a scrap volt. Hiányzott az alkotás öröme, amikor az ember elkészül és érzi is, hogy most kész van. Hiányzott az is, hogy olyankor csak a készülő műre koncentráltam, így ki tudtam zárni a gondokat, a bajokat. Igazi terápiás foglalkozás volt, mert a sikerélmény értékessé tett. De az elmúlt egy - másfél évben sok minden megakadályozta, hogy alkothassak. Jázmin születése még jobban bezavart, mert bár látom más gyerekes anyukák mennyire ontják magukból a csodálatosabbnál csodálatosabb oldalakat, én valahogy időt sem találtam arra, hogy egy újságot elolvassak. Később rájöttem, hogy nagyon buta voltam. Mert attól még jó anya, háziasszony és feleség vagyok, ha hetente 1x a nagymamáéknál hagyom kislányom három órára. Be akartam bizonyítani magamnak és anyámnak is, hogy nem igaz, amit annak idején mondott, miszerint ő úgy gondolja, csapnivaló háziasszony leszek. De nem éreztem magam jól, mert túl magasra tettem a lécet. Elég lett volna annyi is, hogy jobb legyek, mint ő. Úgysem látja, én meg réges-rég tudom, hogy nem volt igaza. Így most elhatároztam, hogy csinálok magamnak időt. Jázmin úgy látszik támogatja anya terveit, mert a nappal és éjjel sem alszunk módból átváltott nappal alszunk éjjel nem módba. Így van időm, ha nem is dögivel, de talán annyira elég, hogy visszatérhessek a scrap világába. Ha meg megint nem akarna nappal aludni, akkor majd eltölt egy kellemes délután a nagyiéknál, amíg anya gépezik. :D
Ez lenne a tervem, amibe beletartozik egy babanapló elkészítése és az esküvői fotókönyvé is. Valamint remélem idővel újra ct tag is lehetek.
Végezetül még megmutatnám azt a két oldalt amit az elmúlt félévben készítettem. Sajnos már nem tudom kinek a készletét használtam fel, mert elvesztettem azon füzetemet, melybe az ilyen infókat feljegyeztem.
Az első egy esküvői oldal, talán egy hónapig dolgoztam vele még akkoriban, amikor csak nagy nehezen tudtam időt csenni magamnak.
A másik egy Cewés kép egymásnak kihívásra készült. Zoénak készítettem az oldalt. Persze ez a kihívás rég volt és azóta volt már egy másik, amiről sikerült lemaradnom. A teljesség kedvéért mégis megmutatnám azoknak akik nem látták.
Én is kaptam persze egy oldalt Ágitól azaz Nessitától. A képen Jázmin alszik, miközben öleli a horgolt unikornisát, melyet Sapimanó készített.
Köszönöm a figyelmeteket és ha Karácsonyig nem „találkoznánk”, kívánok mindenkinek Szeretetben Gazdag Békés Karácsonyi Ünnepeket, valamint Boldog Új Évet!
Kellemes napot kívánok mindenkinek!post signature
Kedves olvasóim! Már jó pár hónapja nem adtam életjelet magamról. A terhességem vége fele nem volt nagyon energiám és kedvem sem a számítógép elé ülni. Aztán amikor már lett volna, bekerültem a kórházba és nemsokára már megszülettünk. Azóta pedig néha délben reggelizem, éjjel vacsorázom, délután alszom és amikor nem ezeket csinálom, akkor szoptatok, büfiztetek, pelenkát cserélek, beszélgetek kis leányommal és újra szoptatok, büfiztetek és altatok. Teljesen ki van töltve a napom. ( Megjegyzés: Ezt a bejegyzést is már egy hete írom.) A scrapbook is hiányzik már, de nem tudom hogy mikor lesz rá időm. Talán így a déli alváskor egy kicsikét tudok valamit csinálni, majd meglátjuk, hova jutok.
Ha valakit érdekel, elmesélem, hogy telt az a pár hónap, amíg nem jelentkeztem. Akit nem, az csak görgessen egy kicsit alább, talál néhány fotót a szemem fényéről :D
Szóval március óta a nyugodtan teltek a napjaim. Semmi panaszom nem volt, áprilisban még futotta az erőmből egy hatalmas torta megsütésére. Csak akkor éreztem egy picit rosszul magam, amikor nagy meleg volt. Dagadt a lábam és a kezem is, ami e mellett igen zsibbadt is. Aludni már nem nagyon aludtam, hajnali négykor menetrendszerűen felébredtem és hatig-fél hétig fent voltam (mintha készültem volna, hogy szülés utáni időszakra). De mindezek ellenére jól éreztem magam, az utolsó pillanatig naponta lejárta bevásárolni a boltba és a postára is. A márciusi ultrahangon május 28-ra írták ki a szülést, persze a védőnő ennek ellenére mindig azt mondta, hogy inkább május közepén fogok szülni (úgy látszik látnoki képességekkel van megáldva). Közben a szemproblémáim miatt egy kis tanácstalanság volt úrrá rajtam, mert mindenki tuti császárt mondott és hogy ezért válasszak orvost, mert császárnál az a biztos. Sajnos anyagilag nem engedhettük meg magunknak a dokiválasztást, meg aztán melyik dokit kérjem fel. Így aztán a nőgyógyászomat megkérdeztem, hogy biztosan szükséges-e a császár, erre ő írt beutalót a szemészetre. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy nem lesz semmi baja a szememnek és újra megerősítették azt a tényt, hogy soha nem fogok látni a jobb szememre (hacsak nem találnak fel addig valamit). Így aztán megnyugodhattam, hogy természetes úton hozhatom világra a kislányomat. Az utolsó hetek várakozással és egy kis bosszankodással teltek. Április eleje óta nyaggattak a kórházi táskával, babakocsival, kisággyal, szekrénnyel, gyerekszobával a rokonok. A kórházi táskát be is készítettem, de mivel köntöst, elől gombolós hálóinget az anyósomtól kaptam rá kellett várni, hogy teljes legyen a pakk. A babakocsit is elhoztam és kimostam minden huzatát, egy szekrényt kipakoltam, szóval ami az én dolgom volt megcsináltam, már csak másokra kellett várnom. Ennek ellenére az anyósom csak engem molesztált a festéssel, kisággyal kapcsolatban. Végül májusi első hosszú hétvégén kifestettük a gyerekszobát. A bútorokat elrendeztük, megcsináltuk az ágyikónak a helyet, amit sajnos nem tudtunk elhozni, mert az autónkat három hónapja szerelték akkor. De gondoltam mindegy, majd hazakerül a kiságy is, legfeljebb az első napokban a babakocsiban alszik majd a gyerek. Májusban aztán izgatottan készültem az első NST-re. Nem tudom miért kora reggel kell ezt csinálniuk, mert bizony a kisasszony a pocakomban vidáman húzta a lóbőrt és az istennek sem akart mozogni. Fél óra kínlódás után a nővér végül úgy döntött, hogy az a pici mocorgás is elég lesz, amit sikerült nagy nehezen kicsikarni az én kicsi leánykámból.Az orvos sem szólt semmit, csak elküldött ultrahangra. Mivel csak kedden és csütörtökön van ultrahang az esztergomi kórházban, így aznap már nem mentem sehova. Az utolsó ultrahangot is mindenki kíváncsian várta, mert tudni szerették volna, hogy még mindig kislányunk lesz-e, valamint hány kilós lesz, mert a hasam alapján nagy babának saccolták. Az ultrahangon azonban eléggé kalandos volt minden. Fél kilencre mentem, és bár nem voltak sokan előttem, mégis délben kerültem sorra. Amikor a doktornő megkérdezte, hogy hány hetes vagyok az eddigi uh-k alapján számolva 37 hetesnek mondtam magam. Azonban kiderült, hogy a méretek alapján 39. hétben járok. Néztem nagy szemekkel, azt hittem, hogy az ultrahangnál pontosan meg tudják állapítani a terhesség idejét. Pár nap eltérés még nem lett volna gond, na de két hét! Ezután a frászt is rám hozta a doktornő, miszerint a vizsgálat alatt a szívverésnél valami nem volt ok, bár mondta, hogy el is múlt a vizsgálat során ez az eltérés és a szülés után is eltűnik, de akkor is nagyon megijedtem. Ezért kérte, hogy feküdjek be a kórházba és ha lehet azonnal. Persze megkérdeztem, hogy hazamehetek-e, mert iszonyúan éhes vagyok, meg egy-két cucc nincs bepakolva a táskámba. Így aztán hazajöttem, ettem s közben pityeregtem, mert féltem, hogy a babám betegen fog születni és nem tudom, hogy fogom ezt feldolgozni. Mivel nem volt rólam fotó terhesen, mert mindig halogattam csináltam magamról egyet. Nem valami jó, sőt szerintem nagyon ronda vagyok rajta. Így néztem ki:
Délután már a férjem vitt be a kórházba, ahol azonnal NST-re raktak, ahol megint egy órát ücsörögtünk, mert nem akart mocorogni a kisasszony. Utána pedig elkísértek a szobámba. Mivel a nőgyógyászati osztály tele volt terhesekkel, ezért én a csecsemőosztályra kerültem, egy teljesen üres kórterembe, így én választhattam magamnak ágyat. Később aztán megbántam választásom, mert első éjszaka nem sokat aludtam, mivel attól féltem, hogy legurulok az ágyról, mivel olyan hülye ágy volt. Napi három NST-re írtak ki. A doki aranyos volt, mert megkérdezte, hogy nem rossz-e egyedül, mondtam, hogy nem mert nyugodtan tudok aludni és hoztam könyvet olvasni, meg órákat beszélhetek zavartalanul telefonon a férjemmel. Aztán másnap (pénteken) délelőtt kaptam egy fiatal lányt szobatársul. Kiderült abortuszra jött és mivel szabad ágy nem volt sehol, hozzám rakták. Eléggé kínos helyzet volt, vagyis számomra tuti az volt. Beszélgettünk egy kicsit, megtudtam, hogy 19 éves és ő megtartotta volna, de a pasija épp elhagyta, anyagilag sem áll jól, ezért nem volt más választása. Sajnáltam őt. Magamban pedig újra éreztem, hogy én soha nem vetetném el a babámat, még akkor sem ha netalán fennállna a beteg születésnek a kockázata. Délután aztán hazaengedték a lányt, de nem sokáig voltam egyedül, mert este felé kaptam egy újabb szobatársat, aki már napok óta a vajúdóban volt megfigyelésen, mert 36 hetesen beindult nála a szülés és próbálták a babát bent tartani. Persze a kismama már szerette volna megszülni a babáját, vagy hazamenni. Nagyon kedves volt, de vele sem voltam sokáig. Éjjel három órakor iszonyú derékfájásra ébredtem, de először a rossz ágynak tudtam be. Gondoltam kimegyek wc-re ha már felkeltem, de hirtelen elkezdett folyni a magzatvíz. Az elején vizeletre gyanakodtam, de mivel olvastam, hogy a magzatvizet nem lehet visszatartani, ezért egyenesen a nővérszobára mentem és szóltam, hogy elfolyt a magzatvizem, vagyis inkább folyik. Átkísért a szülészetre, közben folyamatosan ömlött belőlem a víz. Azonnal NST-re raktak, de minden nyugodt volt, fájások nem mutatkoztak. Közben hívtam a férjem, hogy elfolytam, majd reggel nyolcra jöjjön be. Ezt a doki mondta, aki közben megvizsgált. A babám feje igen magasan volt, ezért egyfolytában csurgott a víz, igen sok betétet használtam el, még jó, hogy adtak a nővérek két csomaggal. Ezután a vajúdóban kaptam egy ágyat és néha jöttek és megnéztek, megvizsgáltak, megkérdezték vannak-e fájások és hány percesek. A fájások pedig jöttek hat percenkét, de nem voltak vészesek és a köztük lévő szünet alatt pedig úgy éreztem magam, mint akinek valami zsibbasztót adtak be. Reménykedtem, hogy mindvégig ilyenek lesznek a fájások, mert akkor kibírható. Fél nyolcig ki is bírtam, de utána már kezdtek erősebben fájni. Szerencsére a férjem is megérkezett, akinek szoríthattam a kezét és próbálta elterelni a figyelmemet mindenféle hülyeséggel. Aztán elküldtek zuhanyozni, ami maga volt a gyönyör, legszívesebben végig a zuhany alatt álltam volna. Megkaptam a reggelit, amiből sikerült két harapást megennem, mert már annyira fájtam, hogy átraktak a szülőszobára és nem ehettem, csak ihattam. Közben jött a főorvos úr, mert ő ügyelt, megvizsgált és a baba születését esti hat órára saccolta. Két óra múlva azonban már négy órára változtatta az időpontot. Innentől félóránként kérdezgettem a férjemet, hogy hány óra, mivel a szemüvegem nem volt rajtam és nem láttam tisztán a falon lévő órát. Aztán amikor a fájdalomtól ordítottam és azt kiabáltam, hogy meg szeretnék halni (férjemtől tudom, mert azért nem emlékszem nagyon mindenre, csak arra, hogy a végén már iszonyúak voltak a fájások) hirtelen megváltoztak a fájások és éreztem, hogy nyomnom kell. A szülés maga volt a mennyország a vajúdáshoz képest. Végül 12 óra 40 perckor megszületett Jázmin Anna. Sírt ahogy a torkán kifért. Úgy öleltem szorosan magamhoz amíg összevarrtak. Mindenki boldog volt, a férjem is, akinek utána párszor megköszöntöm azt, hogy mellettem volt. Nem tudom hogy tudtam volna végigcsinálni nélküle a szülést. Bár nem volt választott orvosom, mégis kedves volt mindenki velem és meg voltam elégedve a szülésznőkkel és a doktor úrral is. Közben elvitték Jázmin babát és kitoltak a folyosóra. Közben végigtelefonáltuk a falut, hogy közöljük a jó hírt. És most pedig jöjjön egypár fotó családunk legfiatalabb tagjáról.

Jázmin baba 1 naposan
 Akkoriban még szépen aludtunk és nem sírtunk órákat. :)

 Már itthon, szeretünk ilyen pózban aludni.
„Ez az enyém, ha valakinek más a véleménye annak behúzok egyet!”
 Apa ujját fogva alszunk...
 Fürdéshez készülődve...
 Nagyon szeretünk fürdeni
„Valami érdekeset láttam...”
Alvás előtt nézelődünk egy kicsit...
... és már alszunk is.
Először kint, fiúnak öltöztetve :)

Ennyi lenne mára. Köszönöm mindenkinek aki végig olvasott és annak is aki nemT :D Ezen kívül köszönöm Erának és Gólyának a Facebookos beszélgetéseket! Sok erőt és okosságot kaptam tőlük!
Kellemes napot kívánok mindenkinek!post signature
Mert rózsát azt biztos hogy nem. Vagy ha igen, akkor is hamarabb őszül bele az ember a türelembe, minthogy rózsája legyen. Szerintem. Pedig egyesek szerint én vagyok a nyugalom és a türelem. Annak ellenére, hogy mások így látják még nem biztos, hogy így is van. Mert életem első huszonkét évében meg kellett tanulnom saját bőrömön, hogy ha kimutatom bizonyos érzéseimet akkor bizony nem jártam valami jól. Ha valami fájt, bajom volt, gondok gyötörtek, akkor nem azt kaptam, hogy „mond el édes lányom, meghallgatlak”, vagy „nincs semmi baj, segítek neked”. Hanem ezek voltak a reagálások: „úgy kell neked”, „én megmondtam előre”, „én ezt sosem tettem volna anyámmal”, „nekem mindig igazam van”, „sírjál csak, ha nem hallgattál rám, pedig mondtam, hogy a szülők jobban tudják mi jó a gyereküknek” és hasonlók. Persze ezek nem segítettek, hanem rosszabb hatást értek el. Ezért aztán meg kellett tanulnom, hogy még ha ég a fejem felett a ház, akkor is azt mutassam a külvilág felé, hogy minden happy meg ok és vigyorogjak, mint a vízitök. Ezért nem csodálkozom azon, hogy az emberek azt hiszik, hogy én vagyok a nyugalom és a türelem mintaképe. Pedig valójában elegem van. A várakozásból és a bajokból. És engem is aggasztanak dolgok. Például már nagyon unom, hogy egy kiadó, aki megígérte, hogy küld szerződést, lassan fél éve nem küldi azt a bizonyos szerződést. Megkerestem őket jó párszor, de a válasz annyi volt csak, hogy legyek türelemmel. Ok, de ez már sok. Tudom, nem leszek milliomos és nem lesz belőlem Agatha Christie, de jó lenne már tudni, hogy mire számíthatok. Hisz jól jönne egy kis aprópénz az üres pénztárcámba. Hisz február óta nem fizetem a tb-t magam után, mert hát enni is kell és a tavalyi 5100 helyett már 6390-et kell előhalászni az üres zsebekből. És már csak két hónapom van hátra a szülésig(a maradék fél hónapot nem számítom bele, mert az az idő alatt már nagy az esély, hogy megindulhat a szülés). Persze egy kicsit javult a nincstelenség helyzete, hisz hétfőtől a férjem kenyérszállító lesz, de ez inkább félállás, hisz a fizetés is annyi, amennyi kört vállal el és így max. havi 70 000 - 80 000 pénzünk lesz, ami nem rossz, de ahhoz, hogy a gyerek születésére már ne legyünk mínuszban még egy másik állás is kellene. Emellett még nincs semmink a kicsinek. A sógornőm kölcsönadja a kiságyát, meg a babaruhákat és állítólag a babakocsit. Jó ez, de mivan ha lányom lesz, és szerintem az lesz. Csupa kék ruhában fog járni a lányom, mert a sógornőmnek kék mániája volt? Legnagyobb bajom azonban a babakocsival van. Egyenesen nem tetszik. Ez is kék, mint minden, ha az ember tolja, akkor olyan érzése van, mintha részegen egy talicska követ kellene feltolnia a hegyen. Mivel olyan dög nehéz a járgány és valamiért mindig balra húz. Ja és a lábtartó része nem szereti a vízszintes helyzetet. Igyekeztem jelezni, célozgatni, hogy én nem vágyom arra a kocsira, inkább szeretnék újat, vagy esetleg mástól használtat. 15 000 kínáltak egy nagyom megkímélt, full extrás, nem kék és márkás babakocsit. De a férjem inkább a sógoromék kocsiára voksol. Megértem, hogy inkább ami ingyen van, mert pénze nincs erre sem, sem semmire. Sajnos az anyósom is támogatja a férjem álláspontját. Pedig emlékszem arra, amikor mondta, hogy annak idején ő akarta megvenni a kocsit. Akkor most nekünk megveheti, ha a másik fiának nem vehette meg. De hát az anyósom nagyon spórolós. És emellett sok minden kellene és nem nagyon vannak ismerősök, barátok, akiktől kölcsön kérhetnék. Cumit, meg üveget és hasonlókat azonban meg kell venni így is úgy is. Az én szüleimtől meg aztán nem nagyon lehet kérni. Hisz így is tartoznak a nagyszülői örökségemmel és sok mással. Meg hát a legutóbbi levelében anyám éreztette velem, hogy mennyire gonosz dolog volt tőlem az, hogy úgy döntöttem, ahogy, mert így megfosztom őket a születendő unokájuktól. Ha valaki nem értené, röviden és velősen a dolog lényege a következő: a szüleim és a rokonságom mélyen vallásos. Elfogadhatatlan számukra az a tény, hogy én annak idején egy teljes évig csak együtt éltem a mostani férjemmel. Az, hogy a férjem ateista, vagy katolikus esetleg zsidó nem lett volna gond, de az együttélés miatt megszegtem Isten törvényeit, ezzel romlott vagyok és az ilyenekkel minél kevesebbet kell érintkezniük. Ezért nem lesz lehetséges, hogy mondjuk két-három havonta láthassák az unokájukat, esetleg csak évente. Ok, megértem meg minden és nincs semmi gondom a vallással és a hittel sem, de ahogy a családom áll a témához, az már kész röhej és kiakasztó. Mártírt csinál anyám magából, bár ezen nem csodálkozom, hisz mindig is ezt csinálta. Ő az egyetlen tökéletes ember a világon, vagyis ő ezt hiszi. Én elfogadom olyannak amilyen és talán már sikerült megfejtenem viselkedésének okát is. De mivel ismerem, ezért nagyon tudnom kell, hogy mit mondok és mutatok ki. Nem kérhetem, hogy vegyen babakocsit, vagy drágább dolgot mert megsejti, hogy nincs valami rendben. Ebből pedig azt szűri le, hogy boldogtalan vagyok. Ami persze nem igaz, mert bár vannak gondok, de én ennek ellenére boldog vagyok, hisz van egy csodás férjem, lesz egy angyali kisbabám, aki vagy Jázmin vagy Ádám esetleg Bence névre fog hallgatni. Még mindig szerelmes vagyok és megtaláltam önmagam, jól érzem magam a bőrömben. Azonban ez neki nem elég, saját tapasztalatai szerint a szerelem 6 hónap múlva elmúlik, a pasik önzőek, a gyereknevelés nem könnyű dolog és ha nincs pénz akkor az a házasságra sincs kihatással. Én meg hiába állítom azt, hogy a gondok még jobban összekovácsolnak mindent stb. Ő jobban tudja, hisz tapasztaltabb. Ez pedig egy ördögi kör aminek az a vége, hogy élete végéig hajtogatni fogja, hogy ő megmondta, hogy nem fog a boldogságom örökké tartani és még azokat a bátorító gondolatokat, melyeket a bejegyzés legelején említettem. Így nem nagyon tudom, hogy mi legyen a válasz levelemben, melyet kért tőlem (nem írhatok e-mailt, pedig el tudják olvasni azt is). Nagy gond, hogy mi legyen bele írva, mert papíron bizonyítéknak használhatja ellenem majd a jövőben soraimat, amikor bizonygatni akarja, hogy neki volt igaza. E mellett az anyósomékhoz költözés is még talonban van és úgy lóg a nyakam fölött, mint Demoklész kardja. Így nem csoda, hogy az őszhajszálak megszaporodtok. Bár az is igaz, hogy jó pár hónapja nem volt már befestve a hajam és így most már láthatóvá váltak ezek a fehér szálak. Lehet, hogy ezek még azok, amik megvoltak a szüleimtől való elköltözésemkor, csak mivel szépen el voltak takarva nem láthattam őket. Ennek ellenére minden rendben van velem és a babával. Jövő héten talán már megtudom, hogy lány vagy fiú lesz-e. Mihelyt tudom közlöm a Facebookon. Most megyek, mert közben életem nagy szerelme követi a trónját és az ebédjét. Elnézést a panaszkodásomért, de muszáj kiadnom magamból ezeket és mivel nem rendelkezem a faluban megbízható, őszinte barátnővel, ezért ez úton oldom meg a hiányt.

Kellemes napot kívánok mindenkinek!
post signature
Csodás napfényes csütörtököt kívánok mindenkinek! Hosszú hallgatás után úgy gondoltam, hogy életjelet adok magunkról.
Terveim közt szerepelt és még idáig szerepel, hogy márciusban visszatérek úgy mind a blog mind a scrap terén. Ezt arra alapoztam, hogy talán ilyenkor újraéled az építőipar. A férjemet januártól felvették, de sajnos csak fél hónapot dolgozott, majd fizetetlen kényszerpihenőre lett küldve. Ez persze nem jó ránk nézve, mert ilyenkor az ember egy pici pénzből vagy épp semmiből él. :( Sajnos ha jön a baj, akkor csőstül, emelték a befizetendő tb-t 5100-ról több mint 6300-ra, az autónk is elromlott, aminek a műszakija is lejár és ki kell cserélni a gázpalackot és minden egyéb elektronikai berendezést, ami a gázüzemeltetést segíti (merthogy gázos autónk van, hisz legalább az üzemanyag költségünk alacsony, ha más nem). És még sok más gond jelent meg egyszerre az új évben. Szerencsére én úgy vagyok vele, hogy tudom, az élet általában úgy működik, hogy egyszer lent, másszor fent. Bár néha a lent tovább tart, mint a fent. Igyekszem optimista lenni, hisz mindig minden megoldódott, rendeződött és annak idején, amikor én még egyedülálló voltam, mindig meg tudtam oldani a dolgokat és a lent nem tartott olyan hosszan. De most, amikor már nem vagyok egyedülálló rosszabb a helyzet. A férjem sajnos könnyen depresszióba esik a feltornyosuló gondok láttán, én meg igyekszem mosolygós, vidám lenni, ezzel kirángatva őt a mély zónából. A legrosszabb az, hogy ezen kívül nem tehetek semmit és ezért a tehetetlenség érzése nyomasztó tud lenni. Régebben addig nem nyugodtam, míg meg nem oldottam a problémát, most is igyekszem, de valahogy nem tehetek sokat. Hacsak meg nem álmodom a lottó 5-ös számokat :) Erre az esély nagyon pici. Így ki kell várnom, hogy mit hoz a holnap. Így sajnos azt sem tudom, hogy mikor tudok újra több időt szánni a blogra és scrapre. És ha lesz is időm és alkalmam félek nem fog sokáig tartani. Nem a baba születése fog visszatartani. A férjem nagyszerű ötlete az, hogy költözzünk le a szüleihez. Nekik egy hatalmas nagy házuk van, amit persze nem laknak be teljesen, megoszlana a koszt és a rezsiköltség stb. Eddig szép és jó. Csakhogy mindennek ára van. Ennek az az ára, hogy szigorú elvárászok és „szabályok” vannak érvényben, valamint iszonyatosan nagy mértékű türelemre és alkalmazkodó készségre van szüksége az embernek. Sajnos ott már ajánlatos fél nyolc - nyolc között megreggelizni, hatra végezni a vacsorával és a tusolással és nem császkálni éjszaka wc-re vagy épp a konyhába. Az egész napot hasznos dologgal kell kitölteni, persze lehet számítógépezni, internetezni, de nem órákat, mert abból nincs semmi haszon. Persze tudok alkalmazkodni és muszáj is, mert ha nem tenném a veszekedések és elégedetlenségek száma nőne. Én pedig szeretném, ha ebben a férjemnek majd minél kevesebből legyen része, bár így is - úgy is jut majd minden napra belőle. Ezért eléggé lehangolt vagyok. Megszoktam a külön életet, a házat sajátomnak tekintettem és úgy rendeztem a dolgaimat, ahogy nekem jó volt és kevesebb stressz ért. Imádtam főzni és sütni. Sajnos az apósom és anyósom a férjemmel és velem ellentétben nagyon finnyás, nem esznek meg akármit. Így hiába főznék én is, nem ennének belőle és főzniük kellene maguknak, ami miatt szintén problémák adódnának. Mert pénzpocsékolás és egyáltalán nem takarékos megoldás, ha kétfélét főz az ember. Remélem azonban, hogy nem kell költöznünk, vagy ha mégis nem tervezi a férjem azt, hogy örök időkre ott éljünk. Szerintem hamar kikészülni, amilyen feszült a kapcsolata a szüleivel, hisz más más nézőponttal rendelkezni és sajnos valahogy nem nagyon tudják megérteni a férjemet. Valamint néha azt hiszik, hogy a világ működése még mindig olyan vagy hasonló mint 20 - 30 éve. Bár az is lehet, hogy én nem fogom sokáig bírni a gyerek mellett, hisz az ottani nézetek és elvárások, valamint szabályok miatt félek lehetetlenség lesz még számomra is megőrizni a higgadtságot és teljes mértékben alkalmazkodni. Persze igyekszem most is optimista lenni, vagyis abban bízni, hogy itt maradunk, ahol vagyunk, vagy ha mégis mennénk, akkor nem lesz olyan rossz, és nehéz, mint amilyenre számítunk. Majd meglátjuk. Remélem folytathatom a scrapet és a blogot, hisz mindkettő iszonyatosan hiányzott, de hát eddig nem volt alkalmam hosszabb ideig a gép elé kerülni.
post signature
Most pedig egy kicsit vidámabb témára térek át. A terhességem 26. hetében járok, amely eddig komplikáció mentes, bár enyhe vérszegénységet mutatott a vérteszt és sajnos már 11 kg-ot sikerült felszednem. Eléggé mozgékony és huncut babám van, mert amikor édesapja szeretné érezni rúgásait, akkor hirtelen elcsendesül, majd amikor a férjem megunja a várakozást és elveszi a kezét újra ficánkolni kezd. Majd megint abba hagyja. Sajnos még mindig nem tudom, hogy fiú lesz vagy lány, mert utoljára ultrahangon decemberben voltunk és majd csak most márciusban lesz esedékes a következő. Élvezem ezt az állapotot, bár azért nem könnyű. Néha előjön a lumbágó, hosszas állás vagy kemény széken ülés után pedig iszonyatosan fáj a hátam. De a leges-legrosszabb az alvás. Eddig csak hason tudtam elaludni, de most úgy nem lehet. Éjszakánként órákat forgolódok, mert az oldalfekvés kényelmetlen számomra, hiába rakok magam elé és a lábam, hasam alá párnákat. Egy kicsit kialvatlan vagyok e miatt amit tetéz még a fáradtság ami a vérszegénység miatt van. De mindennek ellenére nagyon szép időszaknak élem meg ezeket a hónapokat. Igazából egyetlen félelmem a szüléssel kapcsolatos. Nem a fájdalomtól félek, hanem a komplikációktól, vagy hogy valami nem sikerül. A védőnő szerint nagy esélyem van császárra, ami megrémiszt, mert ott nagyobb esélye van annak, hogy valami nem jól sikerül. Igazából nem magam miatt aggódok, hanem a születendő gyerekem és férjem miatt, mert mi lesz velük, ha velem valami baj történik. Mindenki mondja, hogy nem szabad ilyesmire gondolni, de arra lettem nevelve, hogy számolni kell az elmúlással, mert ez az élet része. Nem mondhatjuk 100% biztonsággal, hogy velem ez vagy az nem fog megtörténni, hisz ugyan annyi esélyünk van rá, mint annak akivel esetleg megtörténik. De azért mondogatom magamnak, hogy nem lesz semmi baj. E mellett a másik félelmem az, hogy hogy birkózom meg a gyerekneveléssel, ha közben az anyósoméknál fogunk lakni. Látom és láttam, hogy hogy ment ez az első unokájuknál és ezek alapján sajnos nem számíthatunk semmi jóra. Amíg a sógoromék ott laktak mindig megmondták nekik, hogy hogy s mint kell csinálni. Biztos volt köztük egy-két hasznos tanács, de ha valamit a szülők másképp akartak csinálni, akkor problémák lettek belőle. Most pedig, hogy elköltöztek azon az elven vannak, hogy ők kényeztetik a gyereket a szülők pedig neveljék. Ami persze egy szülő és nagyszülő dolga, de azért a nagypapának és nagymamának mindezek ellenére nem szabad mindent megengedni. Ez a másik félelmem, bár gondolom az elején még nem kell tartanom ezektől annyira.

Ennyit szerettem volna, igyekszem majd többször életjelet adni magamról és időt szentelni a scrapnek is, amíg lehet.
Kellemes napot kívánok mindenkinek!post signature